Amikor a tudomány megáll a kíváncsiság tovább ösztönöz!

Dühösen csuktam be magam mögött a kocsi ajtaját. Csuktam??? Olyan hangja volt, hogy még én is megsajnáltam szegény autómat, pedig ő igazán nem tett semmi rosszat ellenem.

Bevallom becsülettel, nem másra hanem magamra haragudtam és arra a tökéletes megsemmisülésre, amelyet az utolsó énekóra sújtott rám.

Énekes akartam lenni...nem, nem úgy, hogy tegnap kitalálom és ma azzá válok...nem! Hosszú évek kemény győzködése, rágódása után jutottam el oda, keresek egy tanárt útitársul magam mellé, hátha sikerül előkeresnie velem együtt a bennem megbújó „őserőt”.

De hiába telt el a hatodik hangképzési órám, a legjobb szándék ellenére sem jutottam sehova. Topogtam egy helyben, mint a megtestesült kétségbeesés.

Már a piros lámpánál nyomtam a féket és várakoztam, mégis sehogyan sem tudtam elfogadni a helyzetet: alkalmatlan vagyok az éneklésre. Kemény önsajnálatba kezdtem és amikor sárgáról zöldre váltott az útjelző, mély számvetésre készültem magammal: hagyom a fenébe az egészet, én ugyan tovább nem erőlködöm a dologgal!

A legrosszabb az egészben az volt, hogy értettem minden egyes dolgot, hogy hogyan kéne csinálni. Hallottam a különbséget...mégis hiába minden koncentrálás, minden gyakorlás nem tudtam áttörni és megtalálni azt a tiszta hangot, ami görcsösség nélkül tör felszínre és száll el egészen a Kálvin térig!:)

Kikapcsoltam az autórádiót is, elegem volt már hallgatni mások csilingelő hangját, utáltam ezt az egész helyzetet, hogy miért nem tudok megbirkózni ezzel a könnyűnek tűnő feladattal.

A Lágymányosi híd felén jártam, szótlan rosszkedvvel vettem tudomásul, hogy ma is egész nap esni fog az eső. Néztem az előttem haladó kocsi lámpáját, kicsit elbambulva hallgattam az eső egyenletes kopogását, amikor megszállt az érzés: a jó Isten áldjon meg! Mi van??? ÉN SOHA NEM ADOM FEL!

Ennek hatására nekiláttam egy komplett terv elkészítésének. Eljött ugyanis az idő. Láttam a jövőmet: nemes küzdelmet fogok vívni magammal!

Utam hátralevő részében már nem is tudtam másra gondolni csupán arra: MEG FOGOM CSINÁLNI!!

És hogy ezután mi is történt? Nézzük:

Először is kellő motivációt állítottam fel. Volt egy teljes hétvégém és két napom a következő énekóráig. Ezalatt kellett, hogy megtaláljam elveszettnek tűnő hangomat.

A lakás alkalmatlan lett volna az éneklésre, a szomszédok miatt frusztrált lettem volna és nem tudtam volna kiengedni a hangomat, ezért megoldásnak a garázsban álló kocsit szemeltem ki.

Töröltem agyamból kedvenc énekeseim hangjait, nem érdekelt ki és mit csinál. Az ösztöneimre és magamra kellett hagyatkoznom.

Előkerestem a hangszínemnek megfelelő - számomra kedves - számot, hozzá letöltöttem a karaoke verziót, szöveget kinyomtattam és szombat ebéd után teljes nyugalomba beültem a kocsimba.

Órákon keresztül semmi mást nem csináltam csak énekeltem az első két sort és próbáltam a hangos- na jó üvöltős- és halk változat között variálni, eltúloztam mindent ami kijött. Elénekeltem kislányosan, amolyan „operásan”, elmélyítve és keményen, lágyan és suttogva... és mindenhogyan szigorúan ugyanazt a két sort.

Persze idegtépő és bosszantó volt, hogy nem jutok előre. Lazítottam és nem foglalkoztam semmivel, csak akartam...nagyon akartam...talán ez volt a gond.

Aztán amikor már minden remény kezdett elszállni és kezdtem megfagyni a hidegben, azt hiszem abban a pillanatban jött a megoldás, vagyis a KÉPZELŐERŐ.

Talán viccesen hangozhat a dolog, de egyszerűen - már mindegy - minden alapon - elképzeltem hogy ott állok egy színpadon. Sok ember néz velem farkasszemet, a reflektorok vakítóan világítanak a szemembe, alig látok valami, de érzem, tudom, hogy ott állok. A csendben el kell, el kéne kezdeni az éneket. Éreztem a magamban az izgalmat és a veszélyt, most nem hibázhatok.

A kormány mögött, az autómban rendkívüli élet lett, egyszerre színpaddá változott minden, még az előttem lustán elballagó macska sem érdekelt, sőt azon sem kezdtem el gondolkodni: hogyan is került a teremgarázsba.

Benyomtam a zenét, lehunytam a szememet és elkezdtem énekelni. Tudtam, hogy bizonyítanom kell, most nem szabad „lejáratni magamat”. Elkezdtem énekelni...!

Magam sem tudom mi történt pontosan és hogy hogyan sikerült, de minden képzeletemet felülmúlva megtaláltam a hangokat és az utat, amely jó hosszú lesz- tudom- de sikerült elindulnom rajta. Persze ezután kellőképpen fel lettem spanolva, féltem nehogy eltűnjön ismét a helyes hangképzés...nem hagytam abba. Újra és újra, elölről és még egyszer és megint elénekeltem.

Legszívesebben rohantam volna egyből „tisztelt és nagyra becsült tanáromhoz”- remélem ezt egyszer ő is elolvassa- hogy elújságoljam neki ... SIKERÜLT!!!

Szerintem alapvetően ott hibázik az ember, hogy sokat és gyorsan akar. Énekelni így, vagy úgy mindenki tud. De a helyes utat megtalálni, csak magunk tudjuk. Ehhez kell a segítség és kell a tudás, de hogy ez kiben hol rejlik? Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia!

Azóta sokat gyakorolok, de egy pillanatra sem feledkezem meg Tanárom bölcs szavairól: az éneklésnek az örömről kell szólnia!

Hogy mit üzenek nektek?

Csináljátok, gyakoroljatok és élvezzétek. Kísérletezzetek és soha ne görcsöljetek ha nem megy. Olyankor menjetek el inkább vásárolni! :-)

Most készül az első saját videó klippem, úgyhogy számotokra is van remény...hajrá nektek!!

És ami nagyon fontos, hogy jó helyen vagytok. Egy olyan tanárra találtatok Benkó János személyében, aki feltétel nélkül hisz bennetek. Ez mindig adjon nektek erőt ahhoz, hogy soha ne álljatok meg!

Ez volt az én történetem -és akár hiszitek, akár nem- mindössze egy szombati nap és 6 óra kellet ahhoz, hogy megtörténjen az áttörés!

Fábián Erika